Fájdalmas vallomás

1 órát gyalogoltam mire megérkeztem a célállomáshoz. Menet közben a telefonomon a kedvenc zenéimet hallgattam. Hiába utáltam gyalogolni, a sok autókázás után jól esett izmaimnak. Kissé féltem, hogy Jihonnak még milyen titka lehet előttem. Tudom jól, hogy nem rég óta ismerem, de mégis eléggé megszerettem. Igaz nekem is vannak távlati terveim, de az iskola után és Koreában. De ez úgy érzem, mostani dolog lehet. Mikor a házba lépek Jihoon fut le a lépcsőn.

- Szia, drágám – üdvözöl egy ölelés kíséretében.

- Szia, mackó – mondtam mosolyogva.

Bementünk a nappaliba, de nem láttam sehol sem a szüleit. Azt már megszoktam, hogy a nagyiját sose látom, de a szülei mindig lent voltak.

- Merre vannak a szüleid? – kérdeztem.

- Délelőtt elindultak haza – keseredett el.

- Értem. És mikor jönnek megint? – kérdeztem.

- Karácsonyra ígérkeztek. Bár lehet, akkor én megyek ki, ezen még gondolkozunk – mondta.

- Oh. Nekem apum vasárnap indul el és karácsony előtt nem sokkal ér haza – mondtam szomorkásan és elindultunk fölfele.

Igaz, Jihoon inkább fölrohant mintha titkolna előlem valamit. Én a szokásos kis tempómba mentem, mert szerettem megnézegetni a képeket a falon. Némelyikbe újra és újra szerelmes leszek. Ahogy beléptem, Jihoon szobájába megláttam, hogy skypeon beszél 5-10 fiúval, akik rémlettek valahonnan, de nem tudtam biztosra mondani. Szememből mégis könnyek csordultak végig. Úgy éreztem, mintha 1-2 fiút láttam volna mv-ben vagy valahol máshol.

- Mi a baj? – kérdezte Jihoon miközben átölelt.

- Az létezik, hogy én láthattam 1-2 fiút valahol? – kérdeztem, miközben egyre több könny gurult végig az arcomon.

- After Schoolt ismered? – kérdezte Jihoon.

- Igen, a pledisnél egy lánybanda – mondtam.

- Az egyik alcsapatuk száma a Wonder Boy (wonder boy) és ott voltak néhányan háttértáncosok – mondta Jihoon mosolyogva.

- Szóval pledis. Akkor ez azt jelenti, hogy te… ott leszel… gyakornok? – bőgtem el magam.

- Igen, ott leszek gyakornok januártól – mondta teljes nyugodtsággal.

- Akkor ez a kapcsolat nem olyan lesz, amilyennek én gondoltam. Nyugodt, csendes, problémamentes. Ehelyett lesz félős, idegőrlő és problémás. Nem fogsz tudni felvállalni, mert engem egyből a halálsorra fognak kívánni. Nem mehetünk nyíltan sehová. Én ilyet nem akarok – akadtam ki és már úgy sírtam, hogy csodálkoztam, eltudtam mondani a gondolataimat.

- Don’t cry – halottam az egyik srác hangját.

Ezután kirohantam a szobából. Nem akartam tudomást szerezni sem Jihoonről, sem az életről. Messze akartam lenni mindentől. Én nem akartam egy olyan barátnő lenni, akit titkolni kell, mert ha kiderül, hogy én létezek, az első számú ember leszek, akit utálnak a rajongók. Már azt sem tudtam merre futok, csak megláttam egy padot és leültem rá szusszanni egyet. Alig telt el negyed óra és Jihoon is beért engem.

- Most miért tetted ezt velem a fiúk előtt? – kérdezte.

- Mert tudom, mivel jár, ha te idol leszel, és úgy lennék én a barátnőd – mondtam.

- És akkor már nem is szeretsz? Nem élhetem az álmomat, az életemet? – kérdezte.

- De. Csak nem értem, miért nem lehetett a kapcsolatunk kezdetén mondani, hogy neked van egy ilyen vágyálmod. Én nem akarok kurva lenni mások szemébe, csak mert az ő oppájukkal vagyok kapcsolatban. Főleg nem úgy, hogy egy átlagember leszek, nem pedig sztár. És mi lesz akkor, ha te kint leszel Szöulban és majd egy idol lány megfog neked tetszeni és összejöttök? – akadtam ki.

- EunSoo, nyugodj már meg kérlek – ölelt át.

- Én nyugodt vagyok – mondtam, bár remegtem a düh miatt.

- Ezt viszont nem veszem be – mondta.

- És most mi lesz a sulival, velem és a barátaiddal? – kérdeztem.

- A sulit a téli szünetig csinálom. Veled ezek után nem tudom, hogy álljak. Szeretlek és volt tervem veled miután elvégezted a sulit, de ez a dühkirohanásod, lehet, mindent elrontott. A barátokkal? Eddig se volt sok, hát most se lesz. Nem kötődök annyira hozzájuk, hogy ne tudjam elengedni őket – mondta.

- Remek. Elítélsz egy dühkirohanásom miatt. Köszi, szépem, hogy ennyi bizalmat kapok tőled. De ezek után nem is csodálkozok – mondtam és hátat fordítottam és ismét sírni akartam, de már nem volt egy könny sem, ami ki tudott volna szökni a szememből.

Nem tudom felfogni, hogy elkezdtünk veszekedni egymással. Olyan tökéletesen megvoltunk egymással, de most? Mintha ellenségek lennénk. Én szeretem őt, csak tudom, hogy lehetetlen egy idol kapcsolata. Főleg úgy, hogy 3 évre külön válnánk. Nem bízom magamban annyira, hogy kitartsak mellette. Bár mindenki azt mondja, mi egy tökéletes páros vagyunk, de 3 éven keresztül vagy 9000 km-re élni a másiktól nehéz lesz. Egy kicsit elbambultam, majd arra lettem figyelmes, hogy Jihoon hátulról átkarol. Éreztem könnyeit a vállamon.

- Kérlek, ne sírj – fordultam meg.

- Nem sírok – törölte meg az arcát.

- Tudom, hogy sírtál – mondtam és megöleltem.

- Ugye szeretsz még? – kérdezte félve.

- Igen – mondtam és megpusziltam.

- Amúgy, tudom neked is van elég merész álmod. Beszéltem a szüleiddel, mert tudtam, hogy engem már felvettek a pledishez.

- És miért nem tudtad volna tőlem megkérdezni? – kérdeztem.

- Mert ezt meglepetésnek szántam volna, mikor suli után Szöulba költözöl. Oda, ahova én is simán el tudok járni hozzád – mondta bizakodva.

- Rendben, de ne mond meg, hogy melyik álmomat akarod megvalósítani – mondtam és az ölébe ültem és szorosan hozzábújtam.

Féltem, hogy elfog engedni. Hiába lettem dühös, tudom, hogy vannak álmai, mint ahogy nekem is. Igaz, ha teljesülne az álmom talán könnyebb dolgunk lenne. De én nekem a suli fontosabb. Lehet, hogy Szöulban is eltudnám végezni, de a nyelvet is el kellene sajátítanom.

- EunSoo! EunSoo! Mi a baj? – kérdezte Jihoon, miközben rázogatott.

- Semmi. Mi bajom lenne? – akadtam ki.

- Elkezdtél az ölemben remegni. Azt hittem orvost kell hívjak – aggódott értem.

- Menjünk haza – mondtam és fölálltam.

Vagyis csak akartam, mert a lábam nem akarta az igazságot és összeestem. Korábban nem volt ilyen velem, így még pánikba is estem. Jihoon felkapott és úgy sétáltunk haza. Igaz meg kellett állni néha, mert 20 percnyi sétába telt mire hazaértünk és Jihoonnak nem volt könnyű engem vinnie. Mikor az ajtó elé értünk, észrevettem, hogy anyámék már itthon vannak. De abban a pillanatban minden elsötétült.

- EunSoo! Kelj föl! EunSoo! Ne csináld ezt velem! – ordított Jihoon, bár nem tudtam rá reagálni.

A következő emlékképen egy kórházi szoba volt, ahol ott voltak a szüleim és Jihoon.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Elájultál nálunk – mondta Jihoon.

- Kifognak vizsgálni, de első jelek szerint pánikbeteg vagy – mondta anya.