Szerk megj: Soha nem kívánnék ilyet a valóságban senkinek, főleg
nem Jihoon szüleivel.
Szilveszter napja ugyan úgy telt az elején, mint egy átlagos
nap. Zenét hallgattam, majd táncoltam egy keveset. Anya dél környékén jött fel.
- Kicsim, kész van az ebéd –
ült le az ágyamra.
- Rendben.
- Nagyon feszültnek nézel
ki. Minden rendben?
- Persze, csak nagyon
szeretnék bekerülni a Loenhez.
- Elhiszem, de neked nem
kellene túlhajszolni magad.
- Tudom, majd figyelek az
egészségemre is. Teljes körű kivizsgálásom még lesz?
- Igen. Vérvétel és néhány
szituáció felmérés. Ezután megpróbáljuk megoldani, hogy olyan gyógyszert kapj,
ami jó Koreában is.
- Értem. Remélem nem lesz
többet baj, így az egészségemmel.
Lementünk az étkezőbe. Apa már várt ránk, de hallottam valakivel
beszél.
- Szia EunSoo! – ugrott a nyakamba Dongjun.
- Szia! Mi szél hozott el hozzánk? – érdeklődtem.
- Jihoon tegnap felhívott. Nagy baj történt kint a családjával.
Azért jöttem ide, hogy magammal vigyelek.
- Elengedtek a szüleim?
- El. Megyek, segítek pakolni.
Fölmentünk a szobámba. Dongjun elővette mind a két bőröndömet,
amíg én, mint egy hülye néztem mi kell nekem.
- Meddig maradok vagy
maradunk ott? – érdeklődtem.
- Én max 1 hétig tudok, neked
meg január közepén kell visszaérj.
- Értem. Összepakoltam egy
bőröndnyi ruhát. Eltettem a gyógyszeremet és pár
sminkes kellékemet. 1 óra alatt indulásra kész voltam.
- Nagyon vigyázz magadra.
Bármi van, megadom a leendő kollégám számát. Ő már kint dolgozik és tud
angolul, majd segít neked – mondta apa.
Anyától csak egy ölelést kaptam. Bár jelen esetben ez is bőven
elegendő volt.
Kimentünk a kocsihoz. Bepakoltam és beültem. Dongjun is beszállt, majd a reptér felé vettük az irányt.
- Pontosan nem tudod mi
történt?
- Annyit tudok, hogy Jihoon
szülei épp hazafelé tartottak és beléjük hajtott egy másik autós.
- Jézusom. Ugye nem halt meg
senki.
- Nem. Anyukája könnyebb
karcolásokkal megúszta, de még kórházban van. Apukája az intenzív osztályon van,
de nincs életveszélyben.
- Még szerencse – szomorodtam
el.
Az út további részén csak az ablakon bámultam ki. 1 óra múlva a
reptéren voltunk. Bementünk a terminálba és kerestük azt a járatot, ami Szöulba
megy Dubajon keresztül.
- Kb mikorra érünk oda?
- Az itteni idő szerint
holnap reggel, mert sokat kell várni Dubajba.
Megvettük a jegyet és be is adtuk a csomagunkat. Még 1 óra volt
a beszállásig. Addig próbáltuk jobban megismerni egymást.
- Mikor ismerkedtél meg
Jihoonnal? – kezdte Dongjun az érdeklődést.
- Szeptemberben az első
iskolai napon. Vicces sztori. Mindig kések mindenhonnan. Az évnyitón is ez volt
és csak mellette volt hely. Majd kiderült, hogy egy környéken lakunk.
- Szép kis történet. Nagyon
aranyosak vagytok együtt. Jó volt már ilyen közegben is látni.
- Mert régen milyen volt? –
kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Nem mesélt az első
magyarországi ittlétéről? Itt volt nálunk, mert a szülei nem bírtak vele.
- Nekem azt mondta most volt
itt először.
- Nem dicsekszik vele. Túl
rossz társaságba keveredett, lógott a suliból és nem tanult. Ez egyfajta
védekező funkció volt tőle az állandó költözésre. Mikor itt volt velem, akkor
nagyon megnyílt, és sok minden baját elmondta nekem. Sajnáltam, de jobb volt itt
neki.
- Így már érthető miért nem
beszélt róla, bár azért rossz, hogy ennyire nem bízik bennem.
- Bízik benned, csak félti
magát a csalódástól. Én úgy látom, jelenleg nagyon jól megvagytok együtt, de
sok idő van addig még felnőttök. Sokat változhat az igényetek.
- Gondolom, bár nem kellene
beszállnunk?
- De szálljunk be és majd
folytatjuk ott.
Elindultunk a beszállási ponthoz. Izgalmas volt, elsőnek repülőre
szállni. Izgalmas volt és pont az ablak mellé ültem. Miután beszálltunk, még 10
percet vártunk az induláshoz. Mikor megmozdult a gép megrémültem.
- Most mi lesz?
- Elindulunk a
kifutópályára, és majd onnan szállunk fel.
- Remek, nagyon izgulok.
A gép már a kifutón volt. Egyre gyorsabban mentünk, majd föl is
szálltunk.
- És mit szeretnél még tudni
Jihoonról?
- Nem is tudom. Milyen viszonya
volt a szüleivel?
- Egy ideig utálta őket.
Nálam változott meg a véleménye. Eddig annyit látott az egészből, hogy a szülei
ki akarnak vele tolni, amiért ő mindig máshol van, mint a szülővárosa. Nagyon
rosszul érintette, mert ott kellett hagynia a barátait Busanban, ő pedig az országot
járta. Én magyaráztam meg neki, hogy miért van. Ők azért dolgoznak, hogy
mindent megadjanak neki. Ez által javulni kezdett a kapcsolatuk. Majd jött
ismét a magyar élet és te.
- Szegény. Akkor elég nehéz
lehetett a gyerekkora. És te, hogy kerültél Magyarországra?
- Összeismerkedtem még 10
éve egy magyar lánnyal. Ahogy beszélt az országról, és amilyen mentalitása volt, beleszerettem a lányba és az országba egyaránt. Az ország szép, gyönyörű nők
élnek itt, és egy furcsa és nehéz nyelvet beszélnek. A mai napig vannak olyan
szavak, amiket nem tudok rendesen kiejteni, de imádok itt élni. Téged mi vonz
Koreába?
- Meg akarom ismerni azt a
helyet, ami az én országom is. Hiába vagyok negyed részt koreai, ismerni akarom
a kultúrát, nyelvet, ünnepeket és akarok egy saját hanbukot is.
- Te koreai vagy? Én azt
hittem az EunSoo a beceneved – nevetett.
- Az a saját nevem. Igen,
apai ágon vagyok az. Apa félig koreai és félig magyar. A nevemet pedig a dédim
után kaptam, de az már szomorú történet, így nem térnék ki rá.
- Megértem. Nem akarom, hogy
a repülőn sírj. Biztos rossz történt. De érdekes, hogy koreai vagy.
- Apum folyamatosan meg
akart koreaiul tanítani. De gyerekként nem éreztem szükségét rá, utána nem
találkoztunk sűrűn. Kamionozott, így boldog voltam, ha 1-2 hétig láthattam.
- Megértem. Gyerekként nehéz
is megtanulni. Nekünk is sok időbe telik, főleg az írást megtanulni. Bár nekem
az olvasás nehezebben ment. Igaz ez emberfüggő. Ez a két legnehezebb. A beszédbe az illem megtanulása okozhat
nehézségeket.
- Remélem jól fog menni. Van
fél évem rá. Igaz, sok koreai órám lesz, de vannak kételyeim.
- Ne legyen. Jó tanárral
hamar menni fog. Plusz, ha felvesznek céghez, ott is sokat törődnek a nyelvvel.
És megvan hova akarsz jelentkezni?
- Loen. Valamiért szimpatikus
nekem és szeretem IU hangját és nagyon tehetséges is.
- A Loen szerintem is jó
választás lenne. A három nagy céget miért nem zártad ki?
- Mert kívülről is látszik
milyenek. Érdekes, hogy ők minden díjat megkapnak, de a kis cégektől alig
nyernek. Én inkább nyerek saját erőmből, minthogy segítséggel.
- Ebben teljesen igazad van.
Ismerősöm pont az SMEntről írt dolgozatot és kénytelen volt félig megnézni mi
folyik ott. Elég durva. Okos lány vagy, hogy nem bízol bennük.
A hangosbemondóba bemondták, hogy leszállás. Meg is lepődtem,
hogy viszonylag hamar oda is értünk. Viszont 4-5 óra semmittevés jön. Nem volt
semmi kedvem bármit is csinálni. Dongjun épp a bőröndöket várta, mikor megláttam
milyen szép kint a táj.
_AN1471704.jpg)
- Szét tudunk nézni? –
érdeklődtem.
- 4 és fél óra múlva megy a
gép. Másfél 2 órával hamarabb jó lenne már itt lenni, úgyhogy menjünk ki, jobb
dolgunk nagyon úgy sincs.
- Remek – ujjongtam.
Kimentünk a free zone-ba és onnan néztem a gyönyörű csillagos
eget és a repülőket, amik vagy épp elhagyták Dubajt vagy, épp ide érkeztek.
Lassan kezdett elnyomni az álom. Dongjun keltett fel.
- Ideje lenne bemenni, mert
egyre hűvösebb a levegő.
- Rendben.
Megkerestük melyik terminálba kell menjünk, hogy becsekkoljunk.
Majd az ott lévő kisebb boltokba néztünk szét.
Úgy 1 óra elteltével már nagyon untam magam, de Dongjun oppa
meghívott egy forró csokira, még ő megivott egy kávét. Néha feltettünk kérdést a
másiknak, de most csendesebbek voltunk. Én betudtam annak, hogy fáradtak
vagyunk. 2:30-kor kezdhettük meg a becsekkolást, de még így is fél órát kellett
várni a beszállásig.
- Te egyszer eljönnél
nyaralni Dubajba? – kérdeztem a lassan elalvó Dongjunt.
- Biztos, de még nászútra
is. Remek város szerintem. Bár az biztos eljutni ide hosszú idő – mondta félig
ásítva.
- Nekem csak nyaralás lenne
itt. Nászút messze van még, de nekem Párizs a szerelem jelképe, és én inkább ott
tölteném.
- Nekem lassan ki kellene
találni, mert meg akarom kérni a barátnőm kezét.
- De aranyos gesztus. A
barátnőd mit szeret? Hátha tudok segíteni.
- Imádja az egzotikus
helyeket, új kultúrákat. Neki mindig is ez jelentett mindent. Vérében van a
tánc és az ének, de túl félénk vele bármit kezdeni. Szereti Koreát, de még nem
jutottunk el oda.
- Szerintem vidd el Koreába
és mutasd be a fontosabb részeket, majd Jejun kérd meg a kezét. Mivel szereti
az egzotikus helyeket, akkor legyen Bora Borán az esküvő és a mézes hetek pedig
valami európai országban – mondtam és fölszálltunk a repülőre.
Ismét ablak mellett ültem, aminek nagyon örültem.
- Látom, szeretsz ablak
mellett ülni.
- Igen, bár nem ültem
repülőm ezelőtt, jó kinézni az ablakon menet közben.
- Viszont köszönöm az
ötletet. Sokat segítettél.
- Nincs mit. Remélem jól fog
alakulni a helyzet.
Elkezdtük a felszállást. Incheonig még 8 óra utazás volt hátra.
Engem nagyon hamar elnyomott az álom.
Leszállás előtt keltett minket fel a Stewardess, hogy lassan
megkezdjük a leszállást. Bekötöttem magam és az ablakon néztem ki.
- Tudja, hogy jövünk?
- Nem, de én tudom hol
találjuk meg. Bár előbb lepakolunk a hotelbe, amit erre a hétre ki is vettem.
- Rendben.
Amint megtaláltuk a bőröndjeinket, hívtunk egy taxit és egy
gangnami hotelbe tartottunk. Nekem első látásra nagyon tetszett a város. A
szállodába külön szobát kaptam. Szerencsére csak az első emeletre kellett
felmenni. Az én szobám a 110-es, míg Dongjun szobája a 111-es volt.
- 5 perc múlva lent a
bejáratnál találkozunk.
Gyorsan átöltöztem és a sminkemet is megigazítottam. Menet
közben összefogtam a hajamat.
- Kész vagyok.
- Akkor induljunk. Innen 20
perc séta lesz.
Némán sétáltunk egymás mellett. Nagyon féltem, hogy Jihoon
rosszul fogja magát érezni, hogy itt vagyok. Remélem nem így lesz. 20 perc után
egy kórház előtt álltunk.
- Készen állsz?
- Készen, de tudod hova kell
menni?
- Igen tudom. Beszéltem az
egyik bandataggal. Harmadik emeleten szokott lenni az anyukája mellett, és onnan
néha fölmegy az ötödik emeletre az apukájához.
- Értem. Menjünk.
Bementünk az épületbe a lifthez. Beszálltunk és megnyomtam a
hármas gombot. A gyomromba apró görcsök lettek. Féltem és egyben nagyon
izgultam. Megállt a lift és Dongjun szállt ki hamarabb, majd én is követtem.
Dongjun átkarolt és úgy mentünk a kórterem felé.
- Nyugodj meg, nem harapja
le majd a fejed.
- Tudom.
Dongjun bement a kórterembe, én pedig kint vártam. Hallottam az
ajtó nyitódását, majd Jihoont is megláttam. Elkezdett sírni, amitől én is
elsírtam magam.
- Ugye minden rendben lesz? –kérdeztem
mikor átöleltem.
- Igen, csak rossz így látni
őket. Köszönöm, hogy eljöttél.
- Ez semmiség. Remélem így
nyugodtabb vagy egy kicsit.
- Igen. Meddig maradtok?
- Dongjun jövő héten megy
haza én pedig január közepén –mondtam és megpusziltam Jihoont.
